(1998. március 29.)

Előző nap este érkeztünk az aggteleki turistaszállásra. Két szomszédos, 8 ágyas szoba várt ránk - vesztükre. Ágyfoglalás és kaja után az ökörködések párnacsatába fulladtak. Mi pedig majdnem abba a tollözönbe, ami a vesztes párna harakirijét követte. Röhögés a James-on - mint tollasbabán - éjfélig, majd türelemjáték a tollsöprögetéstől sztatikusan feltöltődött nejlonzacskókkal, végül lefekvés és beszélgetés hajnalig.Ébresztés 8-kor, hogy le ne késsük a már előző nap felbosszantott barlangásszal való találkozót. (Az óraátállítás és egyéb nevetséges okok miatt egy órával későbbre kértük az indulást, mint ahogy azt előzőleg lefixáltuk.) A 25 perc késéssel nem sikerült jobb kedvre deríteni a még mindig nyűgös barlangi vezetőnket. Érzéseivel hamarosan közelebbről is megismerkedhettünk. Bemelegítésképpen egy egérlyukra mutatott, majd diszkréten javasolta, hogy vegyünk le minden felesleges göncöt, ha eredményesen akarjuk magunkat áttuszkolni rajta. Igazából csak egy ember szorult bele, akit összehangolt csapatmunkával rövid idő alatt kirángattunk. A neheze azonban csak ezután következett.
A lányok zokszó nélküli kürtőn való leereszkedése és lejtőn történő hősies lecsúszása még vezetőnkben is elismerést generált.
A hangulat és a környezet innentől már egyre jobb lett:

Jókedvünket még az az 50 cm átlagmagasságú és kb. 150 m hosszú barlangszakasz sem tudta lerombolni, aminek az alját vizes agyag és bokáig érő víz váltakozása tette még izgalmasabbá:

A rémálom rész (lábunk között víz-ér):

A szakasz végén ennyi hely adódott, hogy kinyújtózzunk és erőt gyüjtsünk a visszaútra - merthogy zsákutca volt.

A kb. 6 óráig tartó és 9 km-es föld alatti túra végeztével az amúgy is életre szóló élményt, barlangász kísérőnk tetézte elismerésével, és hogy komolyan vegyük, felajánlott egy következő utat, mely szavaival élve "már nem lesz ilyen könnyű".

A túlélők balról jobbra haladva: Ági, Dudi, James, George, Gyu, Anikó, Csaba a barlangász, Dián, Zsuzsa, Zoo, Csumi és Adi


Zoo