1998. augusztus 16-án délelőtt 11 órakor, barátaimmal együtt tizenketten érkeztünk meg Tatára. Csak annyit tudtam, születésnapi meglepetés, valamint azt, hogy nem árt, ha írok előtte végrendeletet. Ez kissé nyugtalanított. A   meglepetés mibenléte akkor vált világossá, amikor a fiúk fülig érő szájjal odamentek egy Castrol-os rally-autóhoz, hogy pontosítsák a részleteket. Ekkor esett le a tantusz.
Radó István és felesége, Radóné S. Mária — mindketten magyar bajnokok, Mária az egyedüli női rally-versenyző — nagy szeretettel és kaján mosollyal fogadott engem, mint leendő áldozatot. Ezek után még nyugtalanabb lettem.

Jobb kanyar … bal kanyar … kettes …hármas … négyes …sodródunk … korrigál … repülünk … jobb kanyar, miközben István nyugodt hangon magyarázta az eseményeket, mintha karosszékben ülve beszélgetnénk egy csésze tea mellett. Minden olyan gyorsan zajlott. Csak annyit tudtam magamról, hogy fülig ér a szám, a kezem pedig az ülésig, ahol görcsösen kapaszkodtam. A félelemnél talán csak az örömöm volt nagyobb, mégis 200%-osan biztonságban éreztem magam. István a 170-es (kanyarokban 130-as) tempó ellenére olyan szinten uralta a szerkezetet, hogy mikor egy kósza biciklis feltűnt egy kanyar után, könnyedén és tökéletes biztonsággal kerülte ki. Milliméteres pontossággal tudta irányítani az autót.
A többiek persze nem láttak az egészből semmit, amit azonban hallottak, az leginkább úgy hangzott, mintha egy motoros láncfűrész száguldana keresztül az erdőn. A célba érkezéskor azonban az autó megcsúszott, és határozottan elindult az erdő felé. István hirtelen korrigált, de akkor az autó a másik irányba kezdett csúszni. Éleset sikítottam, mert azt hittem, a pilóta elvesztette uralmát az autó felett. Ez volt az a pont, mikor rövidke életemből lepergett egy pár kocka.
A Pötyit már elvesztettük — villant át a kívülállók látványtól sokkolt agyán.

Csak utólag derült ki, hogy a pilóta szándékosan mutatta be ezzel az igazi rally viszontagságait. Az addigi száguldás csak sétakocsikázás volt a számára.
Őszintén szólva az adrenalin szintem olyan magasra szökött, úgy pezsgett a vér a testemben, hogy amikor végre megálltunk, képtelen voltam kiszállni. A kezem görcsösen rámerevedett az ülés szélére, alig bírtam lefejteni onnan, még percekig ebben a formában maradt.
Hogy milyen érzés volt? Ha azt mondom, átlagos életemben soha ilyen élményben nem volt részem, az segít elképzelni?
Ha arra gondolok, hogy időnként 10 métert repültünk, az autó fara úgy járt, mint egy tüzelő szukáé, a sebesség, amivel szárnyaltunk, még az autópályán is soknak tűnik, akkor mondhatom, hogy egyedülálló érzés volt átélni egy rally-verseny izgalmait.                           Barsi Gabriella

A fenti meglepetés mellé egy tréfát is előkészítettünk. Mint kiderült a Pötyi imád vezetni, ezért a munkahelyére és haza is a kocsijával jár. Erre alapoztunk. Kíváncsiak voltunk, hogy reagál, ha a kocsija – menet közben – egyszer csak elkezd tőle függetlenül, önállóan valamit csinálni. Persze olyasmit, ami senkire sem veszélyes, de mindenképpen figyelemfelkeltő és így reagálást vált ki, amit videora vehetünk. Távirányítású kürt - pattant ki az ötlet. Ami akkor szól, ha mi akarjuk. Egy mögötte haladó kocsiból irányítva, hogy lássunk is valamit.
Kölcsönkértünk egy vezeték nélküli telefont. Kagyló (mint vevő) a teszt autó motorterébe, összekötve a kürttel, mi pedig egy másik kocsiban, ölünkben a telefonkészülékkel, ablakon kinyúló antennával nyomkodtuk az INTERCOM gombot. Működött! Másnap szóltunk a lány beavatott apjának, hogy jöhet a kocsi. Ö rutinkarbantartás címén elkérte, mi pedig odarohantunk és beszereltük a cuccot. A következő napokon olyan korán ment haza, hogy nem bírtunk időben odaérni. Már éppen aggódni kezdtünk a telefonba épített akkumulátor lemerülése miatt, mikor végre összejött minden. A megbeszélt időben, startra kész autóval, öten vadásztunk a munkahelyéről kilépő Pötyire. Az elképzelés szerint kicsit lemaradva, (nehogy gyanút fogjon) követjük, és időnként dudáltatjuk.
A valóság egy kicsit másként alakult. Olyan gyorsan tűnt el kocsijával a forgalomban, hogy a nyomába sem értünk. Hiába próbáltuk felhívni a mobil telefonján, hogy ilyen-olyan problémával naivul zaklassuk, és így talán lassítsuk, mire utolértük a kocsiját ő már rég hazaért a hetedik emeleten lévő lakásába és elment szolizni.

Taktikát kellett változtatnunk.
Tudtuk, hogy hamarosan tovább indul, így azt sütöttük ki, hogy elébe megyünk, és félúton, az út mellett, ugrásra készen várunk majd rá a kocka Ladában. Ez már eleve gyanússá tett minket a legtöbb résen lévő autós szemében. Biztos radaroznak az álruhások, gondolták, és lelassítva jól megnéztek minket. Már csak ez hiányzott. Még jobban beépültünk a parkoló autók közé és lestük a kocsikat. Egy vakriasztás után – amikor majdnem nyomába eredtünk egy hasonló színű és típusú járgánynak – végre sikerült észrevétlenül mögé kerülnünk és beolvadni a forgalomba.
Megnyomtuk a gombot és megszólalt a kürtje. Majd még kétszer. Az előtte haladó mutogatni kezdett. Ö vissza, hogy nem érti, mi van. Mi csak szerényen dőltünk a röhögéstől és vettük videora az eseményeket. A lány kezdett aggódni. Lassult. Éppen egy szélső sávban leállt turistabusz utasait akarta kikerülni, amikor megint vad dudálásba kezdett. A turisták értetlenül bámulták, majd észrevettek minket és a kamerázó társunkat. Derűs mutogatás jelezte, hogy megértették a történést.
A Pötyinek gyanús lett a kocsink. Lassított, hogy megnézze a rendszámunkat. Mi is lassítottunk, hogy ne lássa, és a kamerázó társunk előrebukott, hogy ne vegye észre. Közben nem vette észre, hogy benyomta a dudáló gombot. Így mindannyian lebuktunk - a Pötyi előtt.
Leálltunk egy mellékutcában, majd 20 perc vidám magyarázkodás és kölcsönös nevetgélés után megigértük, hogy tovább nem követjük. Elégedetten kocogtunk hazafelé, hogy elmeséljük és megmutassuk a többieknek is a TRÉFÁT.